Utazás első osztályon

Március 8. Durgápur-Benáresz vonat Benáreszi házigazdámtól kértem, hogy ne légkondis kocsiba vegyen jegyet. Ő a jegyvásárlást egy volt diákjának delegálta, aki most Sántinikétanban tanít. Ő talán úgy gondolta, hogy külföldinek a non-AC nem való, és elsőosztályú jegyet vett. Talán azért, mert túl későn kapta meg a kérést, és már nem volt olcsó jegy. Mindenesetre kioktatott, hogy a non-AC nem biztonságos. Két héten belül ez a második első osztályú utazásom. Nem bírom a hideget, és most nyolc órán át légkondiban fogok ülni. Az ilyesmihez olyan sok réteg ruhát veszek fel, hogy azt jobb le sem írni. A kocsi végébe, az ajtókhoz ki tudok menekülni időnként egy kis melegre, de ott meg nem lehet leülni. Itt mindkét alkalommal, idősödő kereskedő-feleségekkel utaztam. Az anglicizált felső középosztály inkább repülőt használ, itt viszont mindenki hindiül beszél. Mostani útitársam két szolgáját is beültette a fülkébe. Telefonon próbál valami vonatjegyet rendelni vagy rendeltetni, de nem kap. Gondolom, hogy az első osztályon sok olyan ember utazik, aki az utolsó pillanatban vesz jegyet az utolsó napra fenntartott tatkál jegykvótából, de fél, hogy alacsonyabb osztályra nem kap. Régebben egy hónappal előre meg kellett venni a jegyeket, de ma már általában jóval rövidebb a várakozási idő. Mikor az államvasutak látta, hogy a jegyüzérek az indulási napon milyen jól keresnek a különösen népszerű vonatok jegyein, bevezette a tatkál rendszert. Csak az utolsó napon értékesíti a jegyek egy részét, a normálisnál magasabb áron. Ez a rendszer rendkívül népszerű lett Indiában. Így tanul az ügyeskedőktől az állami cég. 

Az elsőosztályú, négyes fülkében mindenki telefonál. Bár csendesen halad a vonat, mivel tíz-húsz évvel ezelőtt sokat kattogott, útitársam, egy parancsolgató néni, kihangosítja a telefonját, és mivel időnként gyenge a térerő, kiabál. Egy facebookos kommentben olvastam, hogy milyen békések lehetnek itt az emberek. A szomszéd kertje mindig szebb. Én viszont gyakran tapasztalom, hogy az indiaiak alap-hozzáállása a kiabálás. A legrosszabb, mikor tiktokoznak a fülem mellett a kihangosított telefonjukon. Fél percig egy ember zajong benne, fél percig meg valami szörnyű zene. Azt hittem, ennél rosszabb nem lehet. Eddig csak négyen voltunk a négyes fülkében, most jött még három utas, köztük egy anya az alvó kisbabájával. A férj elmagyarázza a néninek, hogy első osztályon nem engedünk több utast, mint aki jegyet vett, de látom, hogy a babával és a nagymamával együtt ők is négyen vannak, így sok szava nem lehet. A baba jól alszik, de azért a hangoskodó nénit megkérem, hogy az alvó babára való tekintettel vegye vissza a hangját. Elmagyarázza, hogy az indiai babák bírják a hangzavart. Szerencsére azóta elhallgatott, a baba pedig tovább alszik. A baba ébredezik, az anyuka a mobiljával próbálja nyugtatgatni. Ez a generáció tényleg mobillal a szeme előtt születik. Akármennyire is kényelmetlenre sikeredik az ilyen utazás, mindig élvezem, hogy földközelből látom Indiát.