Az indiai templomépítészet és Szambalpur templomai

A giz-gazzal benőtt, omladozó szambalpuri csauhán palotákkal szemben a kor további látványos emlékei, a közelben levő, királyi alapítású templomok ma mind állnak. Végiglátogatva őket az az érzésem támad, hogy a csauhánok ott folytatták a templomépítést, ahol a mogul uralom alá került Bhubanésvar abbahagyta. A templomoknak hasonló a felépítése. Mindenütt jelen van a szentély fölé emelt torony a sikhara. A szentélyhez egy dzsagamóhanának nevezett kis termen keresztül lehet eljutni. A templom előtt található egy magas oszlop, a mánasztambha, és egy kisebb is, mely az istenség hordozóállatát rejti. 

Valódi és álív együttes alkalmazása

A tizenhatodik században már a hinduk is ismerik az ívet és a kupolát, de a templomépítés hagyománya mégis a korábbi álíveket használja.

A Sésanága kígyón fekvő Visnu

A szambalpuri fehérre meszelt templomok azonban leegyszerűsödnek. Szobrot alig találni falaikon. A kettő-, három-, vagy négysikú sikharák közül csak a kétsikú triratha marad meg. Lesznek viszont nem négyzet, hanem nyolcszög alaprajzú tornyok. Csak elvétve láthatók a dzsagamóhana és a sikhara széléről előrehajló fenevadak. 

Oszlopcsarnok a dzsagamóhana előtt

A dzsagamóhana előtt megjelenik a mandapa nevű oszlopcsarnok. Az ilyen templomok a Dél-Mahárástrában épült cseréptetős társaikra hasonlítanak, csak azok esetében a dzsagamóhanát antarálának, köztes helyiségnek hívják. A fejlődési út azonban különböző.

Bhubanésvar legrégebbi templomai, csak
a szentély fölé emelt triratha sikharákhból állnak
(Laksmanésvara csoport, Kr. u. 6. század)

A legkorábbi, mintegy ezerhatszáz éves kőtemplomok csak egy négyszögletes szentélyből állnak. A négyszögletes szentély minden későbbi templomnak is alapvető része. A szentély fölött mintegy ezer évvel ezelőtt megjelent a torony, a sikhara. Ilyen a Bhubanésvaban látott hatodik-századi Laksmanésvara és Rámésvara templomcsoport négy tagja. 

A 7-8. századi Parasurámésvara templom:
a torony előtt megjelenik a bejárati terem 

A következő évszázadban Közép- és Kelet-Indiában megjelenik a szentélyhez vezető téglalap alakú terem, a dzsagamóhana. 

A tizenhetedik század környékén Orisszában a dzsagamóhana elé kis oszlopcsarnok is épül.

Oszlopcsarnok és antarála Mahárástrában 

Mahárástrában a szentély fölött nem sikhara van, hanem cseréptető. Eredetileg a templomhoz szinte közvetlenül kapcsolódott az oszlopcsarnok. A Rutvidz által mutatott Kanakáditja templomban a kettőt tíz-húsz centis antarála választotta el a tizenkettedik században. A modern időkben átépítették az oszlopcsarnokokat fallal körülvett téglalap alakú antarálákká, és az ilyen antarálák elé nagyméretű oszlopcsarnokokat helyeztek. A templom melletti önálló oszlopoknak Goában van megfelelője: a lámpásoszlop, a dípasztambha.

Míg Bhubanésvarban egyetlen egy, viszonylag késői Visnu templom van, az Ananta Vászudéva templom, Szambalpurban a Csauhánok idejében Visnu- illetve istennő-templomok vannak többségben. A saiva templomok bejárata felett gyakori a kilenc „bolygó”, a navagraha ábrázolása. Itt viszont a Visnu-templomok bejáratát a tíz Visnu-megtestesülés, a dasávatára díszíti. 

Garuda-oszlop

A bejárat előtt található a magas mána-sztambha, „dicsoszlop” és a feleakkora Garuda-oszlop. Ezeknek a tetején kis cellában apró istenségszobrokat helyeztek el. A Garuda-oszlop tetején természetesen Visnu hordozóállata, a mitikus Garuda-madár látható. 

Szambalésvarí templom.
A fehér épület a torony körül a pradaksiná patha

A Szambalésvarí templom valamennyire egyedülálló, mivel a szentély körül oszlopos veranda helyezkedik el. Ez az óramutató járásával megfelelő körbenjárást, a pradaksinát segíti, és a templomot is nagyobbá teszi. 

A Szambalésvarí templom
kibővített körzete

Ez a város leglátogatottabb temploma, és kibővített körzetében előkelő szabadidős bevásárlóközpont épült. A közelben található Pátanésvarí-templom még viszonylag látogatott, de az attól távolabbi négy-öt templom közül sok teljesen üres, bár mind látogatható. A Szambalésvarí és Pátanésvarí istennők templomait a dinasztiaalapító Balarámadéva építtette, a Visnu-templomok későbbiek.

Tóparti templom az óvárostól nem messze

Szambalpur története és a királyi palota

A Mahánadí, a "Nagy folyó"

 A város története

A város nevét a helyi főtemplom istenségével, Szambalésvarí istennőből származtatják. Vannak azonban olyan elméletek is, hogy a buddhista képzeletvilág Sambhálája feküdt itt, a buddhizmus peremvidékén. 

A 19. sz. elején a várost erődített fal vette körül
(forrás:https://en.wikipedia.org/wiki/
History_of_Sambalpur)

Bár a város már az ókorban is lakott volt, felvirágzása az 1570-es évektől kezdődött; mikor a Patnát uraló Csauhán rádzsput dinasztia két részre osztotta az államot, és a déli rész Balarámadéva vezetésével önálló állammá fejlődött, mely egészen 1800-ig fennált, és tizennyolc környékbeli várat uralt. Ekkoriban az állam neve Hírákhand, „Gyémántvidék” volt, mivel errefele sok gyémántot találni. Az idők során Mahánadí partján fekvő város palotákkal és templomokkal gazdagodott. 

A Szambalésvarí templom 1825-ben 
(forrás: Youtube)

A város emblematikus temploma, a Szambalésvarí templom is Baladévarám idejéből származik. Mikor 1800-ban örökös nélkül kihal Balarámadéva dinasztiája, félévszázados huzavona kezdődik melyben előbb a maráthák, majd a britek vagy közvetlenül, vagy pártfogoltjaik által irányítják az államot, míg végül 1849-ben a britek végleg közvetlen irányítás alá veszik. 

Szuréndra Szái szabadsághős
egy utcai falfestményen

Az 1857-es szipolylázadás idején az évtizedek óta lázadást szervező csauhán „Hős” Szuréndra Szái mintegy ezerkétszáz törzsi emberével beveszi magát a várba, és csak a lázadás leverése után adja meg magát. Az indiai maharadzsák és egyéb uralkodók szinte mind az angolok pártján voltak. Dzshánszí és Szambalpur hatalmuktól megfosztott urai azonban a felkelőket támogatták.

A huszadik század elején a város lakossága mintegy tízezer fő, ami lassan növekszik. A nagy változást a hírákudi gát megépítése, és az ehhez kötödö iparosítás hozza, melynek hatására 1981-ben már több mint kétszázezren laknak itt.

A királyi palota

A paloták a 19. sz. elején. A háttérben a királyő palotája. A többi épület ma már elhagyatott rom (forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Sambalpur_State)

A folyóparti várost a tizenkilencedik század elején még várfal vette körül, de ennek ma már szinte semmi nyoma. A templomok mellett megmaradt azonban három egyemeletes palotaépület. Az itteni paloták messze kisebbek, mint a Rádzsaszthánban láthatóak, és úgy látszik, hogy a város nem lát benne fantáziát, hogy turizmusra kiépítse őket. Kivétel ezalól a királynői lakosztály, azaz a hárem vagy indo-perzsa szóval a zanáná. Ez a kis palotát is nemrég még ugyanúgy ette az enyészet mint a többit, de nemrégiben előkelő vendéglővé alakították át, és régi szépségében tündököl. Egy tizenkilencedik századi képen még négy palotát látni, ma azonban csak egyet mutogatnak királyi palotaként. Mikor odaérek a google-térképen jelzett bejáratához, lakatot találok a kapun. Egy tizenéves fiú odajön hozzám, és elmagyarázza, hogy a közeli épületen keresztül lehet ide bemenni. A kis cshattrí-pavilon mögött meghúzódó nagyobb épületet szinte teljesen benőtte a növényzet. A második emelet mindenütt leomlott már, a tornácos belső udvar körül épült földszint még jórészt áll, bár a fák és kúszónövények már teljesen átvették az uralmat, és csak ösvényeken lehet közlekedni. Észreveszem, az átépítés nyomait bizonyos helyeken. Egy sarokban például a mécsestartó díszes falbemélyedés közepén éri el egy új keresztfal a régi falat. Másutt pedig a félig összeomlott régi íves oszlop mellé került egy kevésbé díszes új tartópillér. A palotát több száz évig használták, szinte természetes, hogy közben át is építették. A korábbi fiú megjelenik egy barátjával, és azt mondja, hogy elvisz egy titkos alagúthoz, mely régen kivezetett a várból. Megpróbálunk a hátsó kerten keresztül odajutni, de úgy benőtte a gaz, hogy nem tudunk átvágni rajta. Nem baj, van megoldás. Egy apró ablakon keresztül mászunk ki a kertbe. Az ablakot valaha kőrács fedte, de annak nagy részét kitörték. Lehetséges, hogy csak mostanában az átjárás megkönnyítésére. Én is valahogy átverekedem magam rajta, de kiderül, hogy az alagutat teljesen feltöltötte a víz, így egy vízzel borított folyosón kívül semmi nem látszik. Innen ma már csak könnyűbúvár-felszereléssel lehetne átjutni.

A régi rajzon több palota is látszik a királyi körzetben, de a legtöbbnek mára már nyoma sincs. Kövezetüket bizonyára széthordták, területüket beépítették. Egy kétemeletes épület azonban még ma is áll. Ennek állapota szomorúbb, mint a természet őrlőfogaival küszködő palotáé: két oldalán tehénistálló lett, és az épület felhasználható részeiben is tehenek vannak. A másik két oldalát jórészt beépítették, csúnyácska modern épületekkel. A palota teteje hiányzik, de jól kivehető az emeleten az oszlopos tornáccal majd fallal körülvett belső tér.

Bhárati felhívja egy ismerősét a polgármesteri hivatalban, hogy manapság mi a helyzet a királyi palotával. Onnét megtudjuk, hogy a bozóttal benőtt palotát megvette egy dél-indiai befektető. Talán egyszer sikerül hasznosítani.

 

Szambalpurban

Barátaimmal.
Mögöttünk a hírákudi víztároló és erőmű

2026. febr. 21-23.

 

A Nyugat-Orisszában fekvő Szambalpurba egy égi barátomat, Bháratit meglátogatni jöttem. Ez a több mint háromszázezres város kívül esik a turista útvonalakon, és legnagyobb látványossága a közlében fekvő Hírákud vízierőmű. A Mahánadí folyón épült erőmű 1956-os átadásakor Ázsia legnagyobb vízierőműve volt, és jelentős nehézipar épült köréje.

 

A Sántinékétanban végzett Bhárati szociális munkás és most asszonyokkal foglalkozó programokat koordinál. Orisszá állam foglalkoztatja. Korábban az északon fekvő Majurgandzsban dolgozott vagy tíz éven át, amit ő is, családja is nagyon szeretett. Aztán három évvel ezelőtt ide helyezték. Vasárnap délelőtt elvisz egy szegénykonyhára, ahol több ezer embernek ebédet főznek. Ezt aztán négy további központba szállítják, és ott osztják szét adagonként ötrúpiáért. Az itt dolgozók olyan egyedülálló asszonyok, akik négy-öt gyereket is nevelhetnek. Számukra korábban csak a bejárónői munka volt az egyetlen lehetőség. Még ha több házhoz is jártak dolgozni a nap során, akkor sem nagyon kerestek két-háromezer rúpiánál többet. Itt viszont tizenötöt kapnak. Minden nap, a vasárnapot is beleértve reggel négytől kezdődik a főzés, hogy a párolt rizs és a dál lencseszósz időben kiérhessen az elosztóhelyekre. Savanyúság nagy műanyagdobozokban Majurgandzsból érkezik a főtt étel mellé. A konyhát a rendkívül barátságos és energikus Minnu vezeti, aki miután itt végzett bevállal még egy műszak társadalmi munkát. Büszke rá, hogy az itt dolgozó asszonyok közül kettő is egyetemre tudta küldeni a gyerekét.

 

A Mission Sakti egyik kávézójában

Egy másik hasonló vállalkozás a Mission Shakti Café. Itt is asszonyok tartják fenn a kávézókat és éttermeket a város különböző pontjain. Mi is egy ilyenben ebédelünk a Science Park mellett, mikor vendéglátóim elvisznek meglátogatni a vízierőművet. Másnap látom, hogy a város legelőkelőbb részén, a Szambalésvarí templom mellett is van Mission Shakti. Este egy dombtetőre épült lánykollégiumot látogatunk meg. Bhárati elmondja, hogy a kollégium eredetileg a Szambalpurban tanuló lányoknak épült, de nem tudták feltölteni, mert talán mert sokáig tart innen eljutni a város különböző pontjaira. Aztán jött az ötlet, hogy szervezzenek itt rövidebb tanfolyamokat. Most már két hónapja megy a főzőtanfolyam a tizedik végén sikeresen levizsgázott 16-éves lányoknak. Vannak jópáran, akik messzebbről jöttek, de úgy látszik, hogy a közelieknek is megéri beköltözniük.

 

Hindiül mindenki ért errefelé. Szambalpur közel fekszik a hindi nyelvű Cshattíszgarh államhoz, és a helyi nyelvjárás fonetikájában a ki nem ejtett szóvégi „a” hangokkal inkább a hindire hasonlít, mint az orijára.

 

Orijá nyelv és irodalom

 

Bhubanésvar, febr. 17.

 

Az utolsó petroglif-látogató napom különösen jól sikerült Rutviddzal. Végig maráthiul beszélgettünk, és mivel bátorítóan kezelte a nyelvtanulásomat, a beszélgetés is sokkal jobban ment. Valahogy folyékonyan tudtam beszélni, magam is csodálkoztam rajta, hogy milyen ritka szavak jutnak az eszembe, és hogy még a nemek melléknevekkel vagy igékkel való egyeztetése is összeállt. Közben őt is viszonylag jól értettem.

Ma hajnali vonattal visszajöttem Goába, de csak annyira, hogy a nemrégiben nyílt, és így olcsóbb észak-goai Manóhar Repülőtérről átrepüljek Odisá állam fővárosába, Bhubanésvarba. Egy hetet leszek ebben az államban. Még a kilencvenes évek közepén Sántinikétanban kezdtem el orijául tanulni, és egy helyi tanárember segítségével fordítottam is néhány verset ebből a nyelvből. Sajnos azóta sem volt időm kicsit jobban, legalább alapvető társalgási szinten megtanulni. Most adódott alkalom rá, hogy egy hetet itt töltsek, és belejöjjek a nyelvbe. Az írás eleinte lehetetlennek tűnt, mert a lekerekített formák a dél-indiai írásrendszerekhez állnak közel, de az olvasást még a kilencvenes években rendesen megtanultam. A tanulást megkönnyíti, hogy az orijá közel áll a bengálihoz, és ha lassan beszélik, a bengáli alapján sokat megértek belőle. Kiejtése egységesebb, és ugyanúgy mint a dél-indiai nyelvekben, itt is kiejtik a szóvégi a-t. Míg északon például a Rámájanát úgy mondják, hogy Rámájan, addig az orijában megmaradt a szanszkritos Rámájana kiejtés. A bengálival ellentétben az igeragozásban itt van többes szám, illetve exkluzív és inkluzív többes szám első személy. Az exkluzív „mi” jelentése „én és ő”, az inkluzívé „én és te” – a személyes névmás mindkettőre ugyanaz, de a ragozás más és más. A legnagyobb nehézség, hogy az igevégződések legnagyobb része eltér a bengálitól, valamint az, hogy az rag-rendszer nem egységes, és a különböző igeidőkhöz legalább hatféle igeragozást kell uralni.

Valószínűleg én vagyok az egyetlen magyar, aki valaha is tanult orijául. Három évtizedes álmom válik valóra, ha sikerül megtanulnom a társalgást ezen a harmincnégy-milliós nyelven. Sántinikétani tanár barátom, Manórandzsana Pradhána, aki orijául beszél hozzám, mikor találkozunk, már emailen meg is hívott az Orijá Tanszékre előadni. Ekkor bizalmat kell egy tanárnak a tanulóba vetnie. 

Orijá felirat és festett dombormű Csitraguptának,
az írnokok istenének temploma felett

Bhubanésvar, febr. 17.

 

A legnagyobb kihívás a szintemnek megfelelő beszélgetőpartnert megtalálni. A legjobban a család bejárónőjével tudok beszélgetni. Sajnos a négy értelmiségi kapcsolatlehetőségemből az utolsó előtti napig semmi nem jött be. Eldöntöttem, hogy felfogadok egy idegenvezetőt, és azzal járom végig a látnivalókat. Mikor reggel ezt megemlítettem a bejárónőnek, azt mondta, hogy fogadjam fel a férjét, akinek van riksája. Bár mikor egyedül vagyok, jobban szeretek motorozni, felfogadtam, mert reméltem, hogy olyan tisztán beszél majd mint a felesége. Sajnos nem jött be. Pappá bételt rág, és gyakran a szájából féloldalt beszél ki, hadar, és szerintem valami nyelvjárást is belekever a beszédjébe. Mindenesetre nagyszerűen körbevisz a városban és elvisz a viszonylag kívül eső dzsaina barlangszentélyekhez is Ratnágiribe és Khandagiribe. Ezeket a barlangokat a Kr. e. első évszázadban faragták ki Kháravéla király uralkodása alatt. Itt nem kaptam időben észbe, mikor jelentkezett egy idegenvezető, és nem fogadtam fel, pedig ha a kiejtése tiszta, tanulhattam volna tőle és nem lett volna baj, hogy tőlem, mint külfölditől egy-két száz rúpiával többet kér. Ahogy Pappával behúzódunk az árnyékos fák alá, az ott söprögető ember meghallja, hogy Orijául beszélünk. Pappá nem kis túlzással elmagyarázza neki, hogy tökéletesen beszélek orijául, mire a söprögető felkiált: „Dzsaj Dzsagnnátha!” azaz „Dicsőség Dzsagannátha istennek!”

Utolsó napomon aztán sikerül kapcsolatba lépnem Pándá professzorral a Siksá ó Anuszandhán nevű helyi magánegyetemről. Mint a többi indiai magánegyetemen, itt is elsősorban a természettudományok dominálnak, de úgy látszik kötelező kis bölcsész-részleget is fenntartaniuk. Nincs veszítenivaló időm. Orijául fogadom a telefonhívását, és megkérem, hogy orijául beszéljünk. Az egyetemen a bölcsészeten csak doktori diákok illetve tanárok és kutatók vannak. Egy négytagú kutatócsoport készíti Sáraládásza orijá Mahábháratának a kritikai kiadását tizenöt kézirat alapján. Hét éve dolgoznak a százezer párversből álló művön és még két évük van hátra. Felajánlják nekem a már megjelent, gyönyörűen nyomtatott hat vaskos kötetet, de nem fogadom el, mert nehéz lenne szállítani. Odiszában elsősorban pálmalevelet, és nem az időálló papírt használtak az elmúlt századokban írásra. Szerintük a pálmalavelek átlagosan száz évig maradnak meg a helyi esős éghajlaton. Így még a hindinél is rosszabbul állnak, hiszen örülhetnek, ha találnak tizennyolcadik századi kéziratos könyvet. Elmondják, hogy az orijá Mahábhárata hosszabb, mint a szankszrit eredeti, mert az idők folyamán enciklopédiára dagadt, és értekezések találhatók benne a legkülönfélébb gyakorlati témákról, mint például a lótenyésztés vagy a növénytermesztés.

Akárcsak a bengáliak, az odiszábeliek is magukénak tartják Dzsajadéva szanszkrit költőt, és elmondják, hogy mindenképpen fordítsam magyarra a Gíta-góvinda című költeményét. Elmondom, hogy nagyszerű verses fordításunk van, és elszavalom nekik a „Szekfüviráglehelet-zuhatagos örömillatú délövi szélben”-t. Ez Indiában mindenütt megteszi a hatását, és azonnal felismerik a ritmust és szavalják mellette a szanszkrit eredetit.

A mintegy harminc doktori hallgató most együtt van egy értekezleten. Megkérnek, hogy mondjak nekik valami lelkesítő beszédet. Orijául beszélő külföldit nem valószínű, hogy láttak. A beszédem elején mondok néhány mondatot orijául, majd hindiül beszélek a nyelvek jelentőségéről.

A beszéd után a tanszékvezető behív az irodájába. Kollégái elmondják, hogy a tanszékvezető Gájatríbálá Pandá asszony az összindiai irodalmi akadémia kitüntetettje 2017-ben megjelent Dajánadí című verseskötetéért, mely Asóka király Kalinga, azaz Odiszá elleni háborújáról szól. A kötetet orijából hindire, angolra és szanszkritra, majd hindiből rádzsaszthánira, góndra és pandzsábira is lefordították. Belenézek nőről írott verseskötetének hindi fordításába is. Itt tárgyilagosan írja le, hogy kamaszkortól kezdve mennyi kötöttség terheli a lányt. Hihetetlen alázattal beszél, senki nem gondolná, hogy az egyik legnagyobb élő orijá költővel van dolga.

 

 

Sziklarajzok

Ratnágiri, feb. 14-16.

A Ratnágiriben töltött három napom a nemrégiben felfedezett sziklarajzok felkeresése köré szerveződött. Rutvidz Áptéval a régész-indológus Jeney Rita hozott vele össze, és fantasztikus volt szakértőkkel beszélgetni és együtt nézegetni a petroglifákat és a templomokat.

 

A sziklarajzok csodálatosak. India őskori művészetéről eddig semmit sem tudtam. Diákkoromban még úgy vélte a tudomány, hogy India művészete a harappai civilizáció apró szobraival és pecsételőivel kezdődött. A Mumbaitől délre fekvő, és egészen a keralai Malabár-partig húzódó, mintegy 900 kilométer hosszú Konkan-partvidéken megőrzött nagyszámú petroglifáról, azaz sziklarajzról még nem tudott a művészettörténet. Oxfordban kollégáim a leletek vizuális gazdagságával magyarázzák, hogy az egyiptológia messze több diákot vonz, mint a jórészt ékírásos táblákkal foglalkozó asszirológia. Az Indus-völgyi civilizáció építészetileg lenyűgöző, de művészettörténetileg kicsiny és szegényes ezekhez a néha három-négy méter nagyságot is elérő sziklarajzokhoz képest. A kutatók bizakodnak, hogy nagyszerű turizmus fog kiépülni a rajzok köré.

 

A vidék egyedi, laterit nevű, porózus vörös kőzete nagyon jól megőrizte a 6 000-12 000 évesre becsült sziklarajzokat. Ez pattintott kőkorszak, a paleolitikum utolsó szakaszára és az azt követő mezolitikum időszakkal esik egybe. Eddig három-négyezer egyedi rajzot dokumentáltak mintegy száznegyven lelőhelyen, melyek növényzettel alig borított fennsíkokon vannak. 

Az első sziklarajzot még a nyolcvanas években fedezték fel, de rendszeres kutatásukat csak 2012 ben kezdte meg Szudhír Riszbud villamosmérnök, aki emiatt felhagyott eredeti foglalkozásával. A Konkani Geoglifa és Örökségkutató Központot 2023-ban avatták fel. Az intézet öt alkalmazottja dokumentálja a sziklarajzokat, és készíti elő világörökségbe való felvételüket. Az alkalmazottak mind lelkesen beszélnek munkájukról, hiszen világraszóló felfedezést tettek. Addzsinkja Prabhudészái eredetileg sofőr, de mára már az intézet képzett idegenvezetője.

 

A kopár fennsíkok persze mára már privát tulajdonban vannak, és a geoglifa-központ elmagyarázza a tulajdonosoknak, hogy kötelességük a petroglifák védelme, viszont bevételt tudnak szerezni, ha kiépítik a helyet turizmusra. Ez különösen jól jön Mahárástra Konkan partvidékén, mert itt a rizsen, mangón és kesudión kívül nem nagyon terem meg más. A fennsíkokat pásztorkodásra és kőfejtésre használják. A laterit nagyszerűen felhasználható építkezéshez, mert porózus szerkezetű, és egyben jól tartja a hideget és a meleget. A házak többségét ezen a vidéken egységes méretűre vágott lateritdarabokból építik.

Manapság leginkább pásztorok fedezik fel a sziklarajzokat, és értesítik a ratnágiri sziklarajz-központot. A kutatók előadsokat tartanak a falvakban, és megkérdezik az idősebbeket, hogy gyermekkorukban láttak-e valamerre sziklarajzot. Azért az idősebbeket, mert a mai gyerekek már nem kóborolhatnak olyan szabadon, mint a régiek.  A régészeknek is kialakult már az érzékük, hogy merre kutassanak. Rutvidz például egy vonalból kiindulva felfedezett egy olyan rajzot, amelyet most a világörökség részének terjesztettek fel.

 

A fiatal Tárkik régész arról beszél, hogy a völgyekben levő vízparti falvakat összekötő gyalogutak mentén hozhatták őket létre. Valóban nehéz elképzelni, hogy ezeken a kopár fennsíkokon valamikor is élhettek emberek. Egy másik régész, Rutvidz szerint azonban elképzelhető, hogy a fennsíkokon léteztek időszakos települések, mert az biztonságosabb volt, mint a vadállatok által sűrűn látogatott folyópartok. A rajzokat a folyókból hozott kavicsokkal alakították ki. A mélyebb vonalakhoz egy kavicsot használtak, a kevésbé mélyebbhez kettőt: az egyikkel kalapálva a másikat, és így finomabb vonalvezetést alakíthattak ki. Mivel a vésetek alja u-alakú, nem pedig szögletes, kizárt, hogy fémszerszámot használtak volna. Tárkik és Rutvidz is kipróbálta a kaviccsal-vésést, és arra a következtetésre jutottak, hogy az esős évszakban szinte kétszer olyan gyorsan tudnak dolgozni, mint a száraz évszakokban. Könnyű elképzelni, hogy az esős évszakban megáradó folyók partjáról felhúzódtak az emberek a fennsíkokra.

is, mint az orrszarvú és van számos azonosíthatatlan fajta. A rajzok egységes stílust mutatnak. Profilból, ábrázolják az állatokat, így csak két lábuk látszik. Érdekes módon azonban szinte mindnek két füle van. Ezen kívül érzékszervet nem ábrázolnak, kivéve az uksi elefántot, ahol egy absztrakt vonal valószínűleg a szemet jelképezi. Általában mozgásban vannak. A leghangsúlyosabb részük a hatalmas test, amelyet néha absztrakt formák borítanak.

Az első ilyen sziklarajzot még a nyolcavanas években fedezték fel, de igazi kutatásuk csak 2012-től kezdődött. A Konkani Geoglifa és Örökségkutató Központot 2023-ban avatták fel. Az intézet öt alkalmazottja dokumentálja a sziklarajzokat, és készíti elő világörökségbe való felvételüket. A földek privát tulajdonban vannak, és a geoglifa-központ elmagyarázza a tulajdonosoknak, hogy kötelességük a geoglifák védelme, viszont bevételt tudnak szerezni, ha kiépítik a helyet turizmusra. Ez különösen jól jön Mahárástra konkan partvidékén, mert itt a rizsen, mangón és kesudión kívül nem nagyon terem meg más. A fennsíkokat pásztorkodásra és kőfejtésre használják.

A régészek munkáját nagyban nehezíti, hogy a sziklarajzokat nem tudják kultúrához kötni. Bár a fennsíkokon bőven találni pattintott kőszerszámokat, az erős monszunok a kőzetről lemossák a földet, és így nem lehet rétegzett lelőhelyeket találni. A közeli hegyekben levő barlangok rétegeinek feltárása adhat majd valami fogódzót.

A rajzok között vannak állatábrázolások, emberalakok és absztrakt formák. Az állatok között érdekes módon vannak itt már kihalt fajok, mint például az orrszarvú. De elefánt is már csak kis területen fordul elő Mahárástrában. Van számos azonosíthatatlan fajta. A rajzok egységes stílust mutatnak. Profilból, ábrázolják az állatokat, így csak két lábuk látszik. Érdekes módon azonban szinte mindnek két füle van. Ezen kívül a testen érzékszervet nem ábrázolnak, kivéve az uksi elefántot, ahol egy absztrakt vonal valószínűleg a szemet jelképezi. Az állatok általában mozgásban vannak. A leghangsúlyosabb részük a hatalmas test, amelyet néha absztrakt formák borítanak. A legnagyobb rajz a káséli elefánt 13-szor 18 méter nagyságú. Testében 70-80 kisebb állatábrázolás található. Azokkal szemben az emberi testet szemből ábrázolják. Van olyan, ahol annak két oldalán absztrakt formák vannak, és olyan is, ahol két rátámadó oroszlán. Ez a motívum az indus-völgyi civilizáció pecsételőin is szerepel és népszerűen Gilgames-motívumnak mondják. A tudósok azonban megjegyzik, hogy jelenlegi tudásunk alapján nem mondhatjuk meg, hogy a köztük levő kapcsolat mennyire valós. Az egyik legérdekesebb rajzon egy absztrakt motívumokkal és hullámos vonallal díszített négyzet közepén áll egy ember. A négyzeten kívül itt-ott állatok vannak, és egy különös deréktől lefele megrajzolt test. Megindulnak a gondolatok, hogy mit ábrázolhat, bár biztos megoldást nem tudunk. Szerintem az ember egy mikrokozmosz-szerű védett területen áll, és a területen kívül össze-vissza helyezkednek el a veszélyes állatok, illetve a csak két lábból álló démonvilág.