Dzsauná Sáh nyomában

Ami kivülről látható a nyolcszögelű síremlékből

 

Virágkeretbe foglalt Já Alláh felirat

Málik Maqbúl sírja -
A bejáraton alul indiai álív, felül muszlim boltív

Ésánnak mennie kell, így nem tud velem jönni a legizgalmasabb felfedezőútra, Dzsauná Sáh tizennegyedik századi szultáni nagyvezír apjának, Málik Maqbúl Tilanganinak a közelben fekvő síremlékéhez. A Delhi Szultanátus korából származó mauzóleumot különösen nehéz megtalálni a Nizámuddín városrész sikátoraiban. Többször is melléfogok, mert a Googel-térkép sikátorok között nem pontos. De az embereket kérdezgetve csak eljutok oda is. A síremlék zárva, és kétméteres fal veszi körül. Rajta a kortárs élet olyan jelei vannak mint a víztároló műanyaghordó és a parabolaantenna. Igyekszem minél jobb szögből elkapni a fényképezhetetlen nyolcszögletű épületet. Még egy közeli házba is bekéredzkedem, hogy az emeletről kattintgassam a képeket.

 

Két évvel ezelőtt is a mára már elfelejtett nagy mecénás Dzsauná Sáh épületeit kutatva jutottam el a Bégampuri Mecsethez. Most ehhez a listához még két további mecsetet adhatok hozzá, a Khirkí, azaz „ablak” Mecsetet Delhi déli részén, a Khirkí falunak nevezett városrészben, és az aktív muszlim hitiskolaként működő Kalán Mecsetet Málik Maqbúl síremléke közelében. A Dzsauná Sáh áltat építtetett mindkét mecset hasonló építészeti megoldásokat alkalmaz.

Indiai álív és muszlim csúcsiv a Kalán mecseten.
A díszkaput kétoldalt kúpszerű minaretek szegélyezik.

Indiai álív és muszlim csúcsiv a Kalán mecseten.
A díszkaput kétoldalt kúpszerű minaretek szegélyezik.

Kalán mecset

Indiai álív és muszlim csúcsivek a Kalán mecseten.

Nizámuddín - Rahím síremléke

Vasárnap délután ellátogattam a hindi költő Abdurrahím Khán-é-khánán mauzóleumához a fiatal kutató Ésan Sarmával. A síremlék Akbar szultán apjának, Humájúnnak a mauzóleumához van közel. Akbar azért dönthetett e mellet a hely mellett, mert a közelben található Delhi muszlim „védőszentjének”, Nizámuddín Aulijának a síremléke. A hindiül egyszerűen csak Rahímnak nevezett hadvezér-költő eredetileg a feleségének, Máh Bánónak, „Hold Asszonynak” építtette az 1598-ban elkészült hatalmas síremléket. Máh Bánó dísz-sírja pontosan az emeleten levő központi terem közepén fekszik, az igazi pedig alatta a földszinten. 1627-ben ben bekövetkezett halálakor Rahímot melléje temették – neki is ugyanígy van sírja fent és lent. 

A központi terem a dísz-sírokkal

Ugyanúgy, mint a székely kopjafákon, itt is jelölik, hogy az elhunyt férfi vagy nő, sőt még azt is, ha gyerek. A tanult férfi jele egy íróvessző, a nőé egy stilizált virágállvány. A gyermek esetében a kis íróvesszőt lekerekítik.

 

Rahím és Máh Bánó dísz-sírja

Az omladozó épületet az utóbbi években hozta rendbe a nemzetközi Aga Khán Alpítvány. A háromféle kőből, delhi kvarcból, rádzsasztháni vörös kőből, és makránái márványból készült épületről a márványt a tizennyolcadik században leszedték, és elvitték a lakhnaúi naváb, Szafdarzdsang mauzóleumának építéséhez, ami manapság Delhi egyik kiemelt látványossága. Bár a restauráció során ismét hozattak márványt, az épületen a mogul birodalmi vörös dominál. Ez a szín elvileg a szultánok kiváltsága volt, de államférfiúi nagyságára való tekintettel Rahímnak is megengedtetett ennek használata. 

Azt mondják, hogy Humájún és Rahím síremlékei is inspirálták az 1632 és 1647 között épült Tádzs Mahalt. Máh Bánó esetében még az eredeti rendeltetés is hasonló: elhunyt feleség számára építtette a gyászoló férj. 

Csillagokba foglalt lótuszok

Já Alláh, "Ó Istenem!" felirat lótuszban

Ésánnal a díszítéseket vizsgáljuk. Belül a feliratok között muszlim hit megvallása a kálimá, valamint Korán-idézetek találhatók. 

Kívül leginkább kis lótusz-karikába bevésett virág és geometriai motívumok vannak, de gyakori a Já allah, „Ó Isten!” felirat is. Tisztán indiai  

Lótuszmotívum

motívumot nehéz találni, de valószínűleg a lótuszmotívumot az indiai hagyomány szolgáltatta. A kőbe vésett geometrikus díszítés viszont véletlenül produkálhatott szvásztikát.

Kalligráf arab felirat

Véletlenszerű a szvásztika?

Tizenhatodik századi op art

Gálib síremléke

 A látogatók jórészt muzulmánok. Mikor egy fiatalemberekből álló hangos kis csoport látja, hogy fényképezek, valaki közülük megkérdezi, hogy mi van itt fényképeznivaló?

Gálib egy felnőtt és egy fiatalon meghalt gyermekének
a sírja. A kisgyerek jele rövidebb és felül lekerekített.

 A Delhiben történelmi sétákat is szervező, és a várost rendkívül jól ismerő Ésán elvisz Mirzá Gálib közelben fekvő síremlékéhez. Itt jól ismeri az őrt, aki aztán röviden körbekalauzol minket. Itt nyugszanak Delhi utolsó mogul szultánjának, Muhammad Sáh Zafarnak a családtagjai, akiket a britek végeztek ki az 1857-es szipojlázadás leverésekor. A híres urdú költő Gálib túlélte a lázadást. Mikor az angolok kérdőre vonták, hogy miért nem költözött be a felkelés alatt a brit katonai körzetbe, azzal válaszolt, hogy akkora volt akkoriban a felfordulás, hogy nem tudott a státuszának megfelelő gyaloghintót találni. Manapság a síremlékegyüttest nem a szultáni család, hanem Gálib síremlékeként ismerik. Gálib költészete manapság is töretlen népszerűségnek örvend, míg a mogul dinasztia már a régmulté. 

Utazás első osztályon

Március 8. Durgápur-Benáresz vonat Benáreszi házigazdámtól kértem, hogy ne légkondis kocsiba vegyen jegyet. Ő a jegyvásárlást egy volt diákjának delegálta, aki most Sántinikétanban tanít. Ő talán úgy gondolta, hogy külföldinek a non-AC nem való, és elsőosztályú jegyet vett. Talán azért, mert túl későn kapta meg a kérést, és már nem volt olcsó jegy. Mindenesetre kioktatott, hogy a non-AC nem biztonságos. Két héten belül ez a második első osztályú utazásom. Nem bírom a hideget, és most nyolc órán át légkondiban fogok ülni. Az ilyesmihez olyan sok réteg ruhát veszek fel, hogy azt jobb le sem írni. A kocsi végébe, az ajtókhoz ki tudok menekülni időnként egy kis melegre, de ott meg nem lehet leülni. Itt mindkét alkalommal, idősödő kereskedő-feleségekkel utaztam. Az anglicizált felső középosztály inkább repülőt használ, itt viszont mindenki hindiül beszél. Mostani útitársam két szolgáját is beültette a fülkébe. Telefonon próbál valami vonatjegyet rendelni vagy rendeltetni, de nem kap. Gondolom, hogy az első osztályon sok olyan ember utazik, aki az utolsó pillanatban vesz jegyet az utolsó napra fenntartott tatkál jegykvótából, de fél, hogy alacsonyabb osztályra nem kap. Régebben egy hónappal előre meg kellett venni a jegyeket, de ma már általában jóval rövidebb a várakozási idő. Mikor az államvasutak látta, hogy a jegyüzérek az indulási napon milyen jól keresnek a különösen népszerű vonatok jegyein, bevezette a tatkál rendszert. Csak az utolsó napon értékesíti a jegyek egy részét, a normálisnál magasabb áron. Ez a rendszer rendkívül népszerű lett Indiában. Így tanul az ügyeskedőktől az állami cég. 

Az elsőosztályú, négyes fülkében mindenki telefonál. Bár csendesen halad a vonat, mivel tíz-húsz évvel ezelőtt sokat kattogott, útitársam, egy parancsolgató néni, kihangosítja a telefonját, és mivel időnként gyenge a térerő, kiabál. Egy facebookos kommentben olvastam, hogy milyen békések lehetnek itt az emberek. A szomszéd kertje mindig szebb. Én viszont gyakran tapasztalom, hogy az indiaiak alap-hozzáállása a kiabálás. A legrosszabb, mikor tiktokoznak a fülem mellett a kihangosított telefonjukon. Fél percig egy ember zajong benne, fél percig meg valami szörnyű zene. Azt hittem, ennél rosszabb nem lehet. Eddig csak négyen voltunk a négyes fülkében, most jött még három utas, köztük egy anya az alvó kisbabájával. A férj elmagyarázza a néninek, hogy első osztályon nem engedünk több utast, mint aki jegyet vett, de látom, hogy a babával és a nagymamával együtt ők is négyen vannak, így sok szava nem lehet. A baba jól alszik, de azért a hangoskodó nénit megkérem, hogy az alvó babára való tekintettel vegye vissza a hangját. Elmagyarázza, hogy az indiai babák bírják a hangzavart. Szerencsére azóta elhallgatott, a baba pedig tovább alszik. A baba ébredezik, az anyuka a mobiljával próbálja nyugtatgatni. Ez a generáció tényleg mobillal a szeme előtt születik. Akármennyire is kényelmetlenre sikeredik az ilyen utazás, mindig élvezem, hogy földközelből látom Indiát.

Az indiai templomépítészet és Szambalpur templomai

A giz-gazzal benőtt, omladozó szambalpuri csauhán palotákkal szemben a kor további látványos emlékei, a közelben levő, királyi alapítású templomok ma mind állnak. Végiglátogatva őket az az érzésem támad, hogy a csauhánok ott folytatták a templomépítést, ahol a mogul uralom alá került Bhubanésvar abbahagyta. A templomoknak hasonló a felépítése. Mindenütt jelen van a szentély fölé emelt torony a sikhara. A szentélyhez egy dzsagamóhanának nevezett kis termen keresztül lehet eljutni. A templom előtt található egy magas oszlop, a mánasztambha, és egy kisebb is, mely az istenség hordozóállatát rejti. 

Valódi és álív együttes alkalmazása

A tizenhatodik században már a hinduk is ismerik az ívet és a kupolát, de a templomépítés hagyománya mégis a korábbi álíveket használja.

A Sésanága kígyón fekvő Visnu

A szambalpuri fehérre meszelt templomok azonban leegyszerűsödnek. Szobrot alig találni falaikon. A kettő-, három-, vagy négysikú sikharák közül csak a kétsikú triratha marad meg. Lesznek viszont nem négyzet, hanem nyolcszög alaprajzú tornyok. Csak elvétve láthatók a dzsagamóhana és a sikhara széléről előrehajló fenevadak. 

Oszlopcsarnok a dzsagamóhana előtt

A dzsagamóhana előtt megjelenik a mandapa nevű oszlopcsarnok. Az ilyen templomok a Dél-Mahárástrában épült cseréptetős társaikra hasonlítanak, csak azok esetében a dzsagamóhanát antarálának, köztes helyiségnek hívják. A fejlődési út azonban különböző.

Bhubanésvar legrégebbi templomai, csak
a szentély fölé emelt triratha sikharákhból állnak
(Laksmanésvara csoport, Kr. u. 6. század)

A legkorábbi, mintegy ezerhatszáz éves kőtemplomok csak egy négyszögletes szentélyből állnak. A négyszögletes szentély minden későbbi templomnak is alapvető része. A szentély fölött mintegy ezer évvel ezelőtt megjelent a torony, a sikhara. Ilyen a Bhubanésvaban látott hatodik-századi Laksmanésvara és Rámésvara templomcsoport négy tagja. 

A 7-8. századi Parasurámésvara templom:
a torony előtt megjelenik a bejárati terem 

A következő évszázadban Közép- és Kelet-Indiában megjelenik a szentélyhez vezető téglalap alakú terem, a dzsagamóhana. 

A tizenhetedik század környékén Orisszában a dzsagamóhana elé kis oszlopcsarnok is épül.

Oszlopcsarnok és antarála Mahárástrában 

Mahárástrában a szentély fölött nem sikhara van, hanem cseréptető. Eredetileg a templomhoz szinte közvetlenül kapcsolódott az oszlopcsarnok. A Rutvidz által mutatott Kanakáditja templomban a kettőt tíz-húsz centis antarála választotta el a tizenkettedik században. A modern időkben átépítették az oszlopcsarnokokat fallal körülvett téglalap alakú antarálákká, és az ilyen antarálák elé nagyméretű oszlopcsarnokokat helyeztek. A templom melletti önálló oszlopoknak Goában van megfelelője: a lámpásoszlop, a dípasztambha.

Míg Bhubanésvarban egyetlen egy, viszonylag késői Visnu templom van, az Ananta Vászudéva templom, Szambalpurban a Csauhánok idejében Visnu- illetve istennő-templomok vannak többségben. A saiva templomok bejárata felett gyakori a kilenc „bolygó”, a navagraha ábrázolása. Itt viszont a Visnu-templomok bejáratát a tíz Visnu-megtestesülés, a dasávatára díszíti. 

Garuda-oszlop

A bejárat előtt található a magas mána-sztambha, „dicsoszlop” és a feleakkora Garuda-oszlop. Ezeknek a tetején kis cellában apró istenségszobrokat helyeztek el. A Garuda-oszlop tetején természetesen Visnu hordozóállata, a mitikus Garuda-madár látható. 

Szambalésvarí templom.
A fehér épület a torony körül a pradaksiná patha

A Szambalésvarí templom valamennyire egyedülálló, mivel a szentély körül oszlopos veranda helyezkedik el. Ez az óramutató járásával megfelelő körbenjárást, a pradaksinát segíti, és a templomot is nagyobbá teszi. 

A Szambalésvarí templom
kibővített körzete

Ez a város leglátogatottabb temploma, és kibővített körzetében előkelő szabadidős bevásárlóközpont épült. A közelben található Pátanésvarí-templom még viszonylag látogatott, de az attól távolabbi négy-öt templom közül sok teljesen üres, bár mind látogatható. A Szambalésvarí és Pátanésvarí istennők templomait a dinasztiaalapító Balarámadéva építtette, a Visnu-templomok későbbiek.

Tóparti templom az óvárostól nem messze

Szambalpur története és a királyi palota

A Mahánadí, a "Nagy folyó"

 A város története

A város nevét a helyi főtemplom istenségével, Szambalésvarí istennőből származtatják. Vannak azonban olyan elméletek is, hogy a buddhista képzeletvilág Sambhálája feküdt itt, a buddhizmus peremvidékén. 

A 19. sz. elején a várost erődített fal vette körül
(forrás:https://en.wikipedia.org/wiki/
History_of_Sambalpur)

Bár a város már az ókorban is lakott volt, felvirágzása az 1570-es évektől kezdődött; mikor a Patnát uraló Csauhán rádzsput dinasztia két részre osztotta az államot, és a déli rész Balarámadéva vezetésével önálló állammá fejlődött, mely egészen 1800-ig fennált, és tizennyolc környékbeli várat uralt. Ekkoriban az állam neve Hírákhand, „Gyémántvidék” volt, mivel errefele sok gyémántot találni. Az idők során Mahánadí partján fekvő város palotákkal és templomokkal gazdagodott. 

A Szambalésvarí templom 1825-ben 
(forrás: Youtube)

A város emblematikus temploma, a Szambalésvarí templom is Baladévarám idejéből származik. Mikor 1800-ban örökös nélkül kihal Balarámadéva dinasztiája, félévszázados huzavona kezdődik melyben előbb a maráthák, majd a britek vagy közvetlenül, vagy pártfogoltjaik által irányítják az államot, míg végül 1849-ben a britek végleg közvetlen irányítás alá veszik. 

Szuréndra Szái szabadsághős
egy utcai falfestményen

Az 1857-es szipolylázadás idején az évtizedek óta lázadást szervező csauhán „Hős” Szuréndra Szái mintegy ezerkétszáz törzsi emberével beveszi magát a várba, és csak a lázadás leverése után adja meg magát. Az indiai maharadzsák és egyéb uralkodók szinte mind az angolok pártján voltak. Dzshánszí és Szambalpur hatalmuktól megfosztott urai azonban a felkelőket támogatták.

A huszadik század elején a város lakossága mintegy tízezer fő, ami lassan növekszik. A nagy változást a hírákudi gát megépítése, és az ehhez kötödö iparosítás hozza, melynek hatására 1981-ben már több mint kétszázezren laknak itt.

A királyi palota

A paloták a 19. sz. elején. A háttérben a királyő palotája. A többi épület ma már elhagyatott rom (forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Sambalpur_State)

A folyóparti várost a tizenkilencedik század elején még várfal vette körül, de ennek ma már szinte semmi nyoma. A templomok mellett megmaradt azonban három egyemeletes palotaépület. Az itteni paloták messze kisebbek, mint a Rádzsaszthánban láthatóak, és úgy látszik, hogy a város nem lát benne fantáziát, hogy turizmusra kiépítse őket. Kivétel ezalól a királynői lakosztály, azaz a hárem vagy indo-perzsa szóval a zanáná. Ez a kis palotát is nemrég még ugyanúgy ette az enyészet mint a többit, de nemrégiben előkelő vendéglővé alakították át, és régi szépségében tündököl. Egy tizenkilencedik századi képen még négy palotát látni, ma azonban csak egyet mutogatnak királyi palotaként. Mikor odaérek a google-térképen jelzett bejáratához, lakatot találok a kapun. Egy tizenéves fiú odajön hozzám, és elmagyarázza, hogy a közeli épületen keresztül lehet ide bemenni. A kis cshattrí-pavilon mögött meghúzódó nagyobb épületet szinte teljesen benőtte a növényzet. A második emelet mindenütt leomlott már, a tornácos belső udvar körül épült földszint még jórészt áll, bár a fák és kúszónövények már teljesen átvették az uralmat, és csak ösvényeken lehet közlekedni. Észreveszem, az átépítés nyomait bizonyos helyeken. Egy sarokban például a mécsestartó díszes falbemélyedés közepén éri el egy új keresztfal a régi falat. Másutt pedig a félig összeomlott régi íves oszlop mellé került egy kevésbé díszes új tartópillér. A palotát több száz évig használták, szinte természetes, hogy közben át is építették. A korábbi fiú megjelenik egy barátjával, és azt mondja, hogy elvisz egy titkos alagúthoz, mely régen kivezetett a várból. Megpróbálunk a hátsó kerten keresztül odajutni, de úgy benőtte a gaz, hogy nem tudunk átvágni rajta. Nem baj, van megoldás. Egy apró ablakon keresztül mászunk ki a kertbe. Az ablakot valaha kőrács fedte, de annak nagy részét kitörték. Lehetséges, hogy csak mostanában az átjárás megkönnyítésére. Én is valahogy átverekedem magam rajta, de kiderül, hogy az alagutat teljesen feltöltötte a víz, így egy vízzel borított folyosón kívül semmi nem látszik. Innen ma már csak könnyűbúvár-felszereléssel lehetne átjutni.

A régi rajzon több palota is látszik a királyi körzetben, de a legtöbbnek mára már nyoma sincs. Kövezetüket bizonyára széthordták, területüket beépítették. Egy kétemeletes épület azonban még ma is áll. Ennek állapota szomorúbb, mint a természet őrlőfogaival küszködő palotáé: két oldalán tehénistálló lett, és az épület felhasználható részeiben is tehenek vannak. A másik két oldalát jórészt beépítették, csúnyácska modern épületekkel. A palota teteje hiányzik, de jól kivehető az emeleten az oszlopos tornáccal majd fallal körülvett belső tér.

Bhárati felhívja egy ismerősét a polgármesteri hivatalban, hogy manapság mi a helyzet a királyi palotával. Onnét megtudjuk, hogy a bozóttal benőtt palotát megvette egy dél-indiai befektető. Talán egyszer sikerül hasznosítani.