Orijá nyelv és irodalom

 

Bhubanésvar, febr. 17.

 

Az utolsó petroglif-látogató napom különösen jól sikerült Rutviddzal. Végig maráthiul beszélgettünk, és mivel bátorítóan kezelte a nyelvtanulásomat, a beszélgetés is sokkal jobban ment. Valahogy folyékonyan tudtam beszélni, magam is csodálkoztam rajta, hogy milyen ritka szavak jutnak az eszembe, és hogy még a nemek melléknevekkel vagy igékkel való egyeztetése is összeállt. Közben őt is viszonylag jól értettem.

Ma hajnali vonattal visszajöttem Goába, de csak annyira, hogy a nemrégiben nyílt, és így olcsóbb észak-goai Manóhar Repülőtérről átrepüljek Odisá állam fővárosába, Bhubanésvarba. Egy hetet leszek ebben az államban. Még a kilencvenes évek közepén Sántinikétanban kezdtem el orijául tanulni, és egy helyi tanárember segítségével fordítottam is néhány verset ebből a nyelvből. Sajnos azóta sem volt időm kicsit jobban, legalább alapvető társalgási szinten megtanulni. Most adódott alkalom rá, hogy egy hetet itt töltsek, és belejöjjek a nyelvbe. Az írás eleinte lehetetlennek tűnt, mert a lekerekített formák a dél-indiai írásrendszerekhez állnak közel, de az olvasást még a kilencvenes években rendesen megtanultam. A tanulást megkönnyíti, hogy az orijá közel áll a bengálihoz, és ha lassan beszélik, a bengáli alapján sokat megértek belőle. Kiejtése egységesebb, és ugyanúgy mint a dél-indiai nyelvekben, itt is kiejtik a szóvégi a-t. Míg északon például a Rámájanát úgy mondják, hogy Rámájan, addig az orijában megmaradt a szanszkritos Rámájana kiejtés. A bengálival ellentétben az igeragozásban itt van többes szám, illetve exkluzív és inkluzív többes szám első személy. Az exkluzív „mi” jelentése „én és ő”, az inkluzívé „én és te” – a személyes névmás mindkettőre ugyanaz, de a ragozás más és más. A legnagyobb nehézség, hogy az igevégződések legnagyobb része eltér a bengálitól, valamint az, hogy az rag-rendszer nem egységes, és a különböző igeidőkhöz legalább hatféle igeragozást kell uralni.

Valószínűleg én vagyok az egyetlen magyar, aki valaha is tanult orijául. Három évtizedes álmom válik valóra, ha sikerül megtanulnom a társalgást ezen a harmincnégy-milliós nyelven. Sántinikétani tanár barátom, Manórandzsana Pradhána, aki orijául beszél hozzám, mikor találkozunk, már emailen meg is hívott az Orijá Tanszékre előadni. Ekkor bizalmat kell egy tanárnak a tanulóba vetnie. 

Orijá felirat és festett dombormű Csitraguptának,
az írnokok istenének temploma felett

Bhubanésvar, febr. 17.

 

A legnagyobb kihívás a szintemnek megfelelő beszélgetőpartnert megtalálni. A legjobban a család bejárónőjével tudok beszélgetni. Sajnos a négy értelmiségi kapcsolatlehetőségemből az utolsó előtti napig semmi nem jött be. Eldöntöttem, hogy felfogadok egy idegenvezetőt, és azzal járom végig a látnivalókat. Mikor reggel ezt megemlítettem a bejárónőnek, azt mondta, hogy fogadjam fel a férjét, akinek van riksája. Bár mikor egyedül vagyok, jobban szeretek motorozni, felfogadtam, mert reméltem, hogy olyan tisztán beszél majd mint a felesége. Sajnos nem jött be. Pappá bételt rág, és gyakran a szájából féloldalt beszél ki, hadar, és szerintem valami nyelvjárást is belekever a beszédjébe. Mindenesetre nagyszerűen körbevisz a városban és elvisz a viszonylag kívül eső dzsaina barlangszentélyekhez is Ratnágiribe és Khandagiribe. Ezeket a barlangokat a Kr. e. első évszázadban faragták ki Kháravéla király uralkodása alatt. Itt nem kaptam időben észbe, mikor jelentkezett egy idegenvezető, és nem fogadtam fel, pedig ha a kiejtése tiszta, tanulhattam volna tőle és nem lett volna baj, hogy tőlem, mint külfölditől egy-két száz rúpiával többet kér. Ahogy Pappával behúzódunk az árnyékos fák alá, az ott söprögető ember meghallja, hogy Orijául beszélünk. Pappá nem kis túlzással elmagyarázza neki, hogy tökéletesen beszélek orijául, mire a söprögető felkiált: „Dzsaj Dzsagnnátha!” azaz „Dicsőség Dzsagannátha istennek!”

Utolsó napomon aztán sikerül kapcsolatba lépnem Pándá professzorral a Siksá ó Anuszandhán nevű helyi magánegyetemről. Mint a többi indiai magánegyetemen, itt is elsősorban a természettudományok dominálnak, de úgy látszik kötelező kis bölcsész-részleget is fenntartaniuk. Nincs veszítenivaló időm. Orijául fogadom a telefonhívását, és megkérem, hogy orijául beszéljünk. Az egyetemen a bölcsészeten csak doktori diákok illetve tanárok és kutatók vannak. Egy négytagú kutatócsoport készíti Sáraládásza orijá Mahábháratának a kritikai kiadását tizenöt kézirat alapján. Hét éve dolgoznak a százezer párversből álló művön és még két évük van hátra. Felajánlják nekem a már megjelent, gyönyörűen nyomtatott hat vaskos kötetet, de nem fogadom el, mert nehéz lenne szállítani. Odiszában elsősorban pálmalevelet, és nem az időálló papírt használtak az elmúlt századokban írásra. Szerintük a pálmalavelek átlagosan száz évig maradnak meg a helyi esős éghajlaton. Így még a hindinél is rosszabbul állnak, hiszen örülhetnek, ha találnak tizennyolcadik századi kéziratos könyvet. Elmondják, hogy az orijá Mahábhárata hosszabb, mint a szankszrit eredeti, mert az idők folyamán enciklopédiára dagadt, és értekezések találhatók benne a legkülönfélébb gyakorlati témákról, mint például a lótenyésztés vagy a növénytermesztés.

Akárcsak a bengáliak, az odiszábeliek is magukénak tartják Dzsajadéva szanszkrit költőt, és elmondják, hogy mindenképpen fordítsam magyarra a Gíta-góvinda című költeményét. Elmondom, hogy nagyszerű verses fordításunk van, és elszavalom nekik a „Szekfüviráglehelet-zuhatagos örömillatú délövi szélben”-t. Ez Indiában mindenütt megteszi a hatását, és azonnal felismerik a ritmust és szavalják mellette a szanszkrit eredetit.

A mintegy harminc doktori hallgató most együtt van egy értekezleten. Megkérnek, hogy mondjak nekik valami lelkesítő beszédet. Orijául beszélő külföldit nem valószínű, hogy láttak. A beszédem elején mondok néhány mondatot orijául, majd hindiül beszélek a nyelvek jelentőségéről.

A beszéd után a tanszékvezető behív az irodájába. Kollégái elmondják, hogy a tanszékvezető Gájatríbálá Pandá asszony az összindiai irodalmi akadémia kitüntetettje 2017-ben megjelent Dajánadí című verseskötetéért, mely Asóka király Kalinga, azaz Odiszá elleni háborújáról szól. A kötetet orijából hindire, angolra és szanszkritra, majd hindiből rádzsaszthánira, góndra és pandzsábira is lefordították. Belenézek nőről írott verseskötetének hindi fordításába is. Itt tárgyilagosan írja le, hogy kamaszkortól kezdve mennyi kötöttség terheli a lányt. Hihetetlen alázattal beszél, senki nem gondolná, hogy az egyik legnagyobb élő orijá költővel van dolga.